2017-03-02 08:14 | Új Művészet

Csak oda – Debreczeni Imre és Pinczés József kiállításáról

Fönt se, lent se lenni, ég és föld közti nem-helyen vesztegelni. Sűrű súlytalanság ez, nem kimondottan komfortos. Elrugaszkodni, vagy leérni jó inkább. Amikor viszont ugyanannyit nyom két test, a játéknak lőttek. Nyikorgó, kopott mérleghintákon éltünk át a kilencvenes években ilyesmiket. Debreczeni Imrének és Pinczés Józsefnek is lehetnek efféle emlékei, mert úgy fest, a jelen számukra lebegő nem-hely. Márpedig nem-helyekhez képtelenség kötődni. Eloldalognak hát ők is, amint tehetik, s különös, hogy egész másfelé indulnak ugyan, mégis mintha ugyanabból a heterogén létélményből dobbantanának mindketten.

Az óbudai Esernyős Galéria hosszúkás kiállítóterében zárójelbe kerül tehát a jelen. A falakon kétféle fantáziavilágot talál helyette a látogató, magasba szökken az egyik, a másik mélybe merül. Aztán cserélnek, „libikókázik a félelem és a kíváncsiság.” Mi kezdetben középen állunk, kényszeredetten. Csakhamar megnyílik azonban alattunk a föld, és az ég is kitárul.

A_terhes_androidok_esőlevest_esznek_150x120cm_olaj_vászon_2015-500x630
Debreczeni Imre: A terhes androidok esőlevest esznek, 2015, olaj,vászon, 150 x 120 cm

Debreczeni Imre a jövőbe katapultál. Izzó vörös tűsarkúban tipegő, tétova jónők népesítik be nála a jövőt. Klausztrofób albérletekért fizetnek nyugalmazott űrflottaparancsnokoknak elég nagy pénzeket. Szárnyas fejvadászok elől zárják az ajtajukat kulcsra, de megjegyzem, teljesen feleslegesen. Kívül alighanem tágasabb lehet, csakhogy valami azt súgja, humanoidoknak nem biztos, hogy veszélytelen. Jobb akkor már kiszuperált roncsokban lakni és Farkas Berci-féle bajszos, nyalka űrhuszárokról fantáziálni. Berozsdált kiborgkarokkal jól összekeverni a könnyűfém edényekbe kompakt felhőcskékből csavart esőt, és a magány ízét élvezni. Levelet címezni a sehovába, bélyeget nyalni rá, és megfeledkezni róla – ha csak egy időre is –, hogy a bolygóközi kompra a kedvezményes jegy csak odafelé szólt. És hogy a visszatérés így már kivihetetlen voltaképp.

Aki látta a jövőt, sohasem felejti. És képzelhetjük, a múlt is ilyen. Pinczés József képei afféle hajnalhasadt Atlantiszt idéznek. Elsüllyedt, ember előtti világot. Az éjkék égen – amit fácánszín pitymallat üt olykor át – a teremtés szele taszigálja még az emberarcú gomolyfelhőket. Hegységnyi állatok lakják ezt a vidéket, és telihold világít a vonuló, busznyi elefántcsaládoknak. Debreczeni az űrbe szökik, Pinczés pedig ebbe a tejfogú rezervátumba vágyik. És nincs visszaút az ő Paradicsomából sem. A retúr azon a környéken is ismeretlen. Debreczeni a jövőt találgatja, Pinczés pedig a múltat írja át újból és újból. Régi mesterek műtermébe lopakodik, hogy a saját motívumaival (lufikkal, tigrissel, zsiráffal) fesse felül kompozícióikat. Kacsintva szalutál. Példaképei kísértetével találkozgat madárfüttyös tisztásokon és felül melléjük a kádárpiros, kényelmetlen hintákra. Beleszédül, és álomba szenderül.

Debreczeni Imre Önarckép című munkáján pink szkafanderben, ecsettel a kézben üres vásznat néz egy alak. Festékesvödörre lépve áll magának modellt. Azért teszi, hogy ne ott legyen, ahol a vászon üres, hanem ahol pink szkafanderben, ecsettel a kézben állhat modellt magának. Ezt is nevezhetjük álomnak végül is. Szóval mindketten képzelődnek, és persze magukkal visznek a káprázatba bennünket is. Menekülnek – és velük menekülünk – az ittből és a mostból. A pre- és a poszthumán felé, ódon felmenők gyermekkorába, vagy az utódok halálát követő időkbe visz az utunk.

Felhőre-nőni-2012-14-600x521
Pinczés József: Felhőre nőni, 2012–2014

Elvágyódnak. Elvágyódunk. A jelen egy nagy, fehér vászon ugyanis. A jelen az unalom, a tusakodás, az aggály, a félsz. A jelen a mérleghinta, ami nem moccan, megállt. Rajta ülünk ezzel a két fiatal festővel, és színeket szeretnénk, mivel az üresség elviselhetetlen. Festeni kell a vásznakra valamit, üzenni a születés elé meg a halál utánra. És Pinczés meg Debreczeni ecsetet fognak a kezükbe, aztán mint vérbeli zsiványok régi játszótereken, meglökik a libikókát. Kibillentenek a kényelmetlen mozdulatlanságból, és gyűrt hegyek lábához hajolnak, omladékok szomszédságába kuporodnak velünk. Belakhatóvá teszik azt, ami a múltból meg a jövőből nézve semmi. Rozsdával és padlizsánnal színezik ki a jelent, ahova érdemes lesz így már visszatérnünk

Szerző: Vass Norbert

Esernyős Galéria

  1. március 12-ig

Forrás: Új Művészet

vissza a Hírponthoz

Új Művészet legutóbbi cikkei:

Új Művészet
2018-01-09
Esterházy Art Award 2017
Ezer Ákos, Keresztes Zsófia és Nagy Imre az ötödik, jubileumi Esterházy Művészeti Díj nyertesei. A díjat kétévente adják át. A független szakmai zsűri által a második fordulóba beválasztott huszonegy művész műveiből megrendezett...
Új Művészet
2018-01-09
Ember Sári nyerte a Campari Award-díjat
A torinói Artimissimán a fiatal művészeknek járó Campari Award-díjat idén a nemzetközi szakemberekből álló zsűri Ember Sárinak ítélte a Molnár Ani Galéria standján bemutatott installációjáért, így jövőre egyéni kiállítással szerepelhet...
Új Művészet
2017-11-20
Termékeny burok – Interjú Klájó Adriánnal
Nyers fadeszkák, kiszáradt birsalmák, némi korom és hangos szúpercegés: a vidéki élet alapvető esszenciái konfrontálódnak Klájó Adrián kiállításán a steril, fehérre mázolt galériatérrel. Olyan mezőgazdasági eszközökből létrehozott objektek ezek, melyeknek esztétikuma...
Új Művészet
2017-05-29
A torzulás tele van lehetőségekkel – Interjú Nemes Annával
Nemes Annát leginkább az emberi test megjelenítése vonzza, melyet meztelenül tár a néző elé páratlan hangnemben. A vásznat, az ecsetet és a festéket is levegős könnyedséggel használja, legyen szó...
Új Művészet
2017-03-20
Elvált levélen lebeg… – Iain Patterson kiállítása
Nehéz szavakkal közelíteni Iain Patterson műveihez. Hiába vagyok művészettörténész, visszapattannak róluk az ilyenkor bevethetőnek vélt sztereotípiák. Maga az alkotó a természetből való kiindulás fontosságát hangsúlyozza,  Zbigniew Makariewicz  a művész egyik lengyelországi...
Új Művészet
2017-03-02
Csak oda – Debreczeni Imre és Pinczés József kiállításáról
Fönt se, lent se lenni, ég és föld közti nem-helyen vesztegelni. Sűrű súlytalanság ez, nem kimondottan komfortos. Elrugaszkodni, vagy leérni jó inkább. Amikor viszont ugyanannyit nyom két test, a...
Új Művészet további cikkei »